Bealkonyult. Az árnyak betóbultak a szalonba; megnyújtották a tárgyak árnyékait; sötéten folytak szét a parkettán. A helyiségben elszórt néhány lámpa és gyertya derekan ellenállt a hódításnak, mint megannyi apró fénysziget, melyekre keservesen akaszkodott még egy bútor körvonala, egy festmény színe, vagy egy mosoly pontossága, mielőtt beleájult volna a sötétségbe. Még a zene is elhallgatott. A csend szinte haldokolt a szél mormolása, a lilaakác sóhajai, a repkény zizegése alatt. A huzatban lebegő kárpitok haszontalan vitorlákként suhogtak a szobában, ahová berendezkedett az éjszaka, magával hozva a saját éghajlatát, törvényeit, kísértéseit.
    William egy vak vagy egy összeesküvő körültekintésével kelt fel, amennyire lehetett, megőrizve az éjszaka csendjét. Megkereste, mely pontok nem recsegnek a parkettán, tapintatosságának ritmusát pedig a lélegzetéhez igazította. Megkerülte Élisabeth foteljét, és lekuporodott mögé, arcával szemben a nő nyakszirtjének. Élisabeth hajtincsei szinte az arcát súrolták. Hirtelen egy öngyújtókattanás nyomán két apró, vörös csillag született. A két ember be- és kilégzése tudatos volt, koncentrált, és szimmetrikus... mindketten odavoltak a színházért, és a színpadias effektusokért. William mély, búgó hangon szólalt meg:
    - Hogyan találkozott vele?
    Élisabeth ugyanolyan búgva válaszolt:
    - A világ legközönségesebb módján, attól tartok.
    - Antoine meztelen felsőtesttel egy falhoz láncolva áll.
    - Rendszeresen összefutottam Antoine-nal az egyetem folyosóin.
    - Két bőrmaszkos férfi egyszerre csak szorosabbra húzza a kötelékeket, melyek minden szeszélynek kiszolgáltatják a fiút.
    - A kölcsönös mosolyokból először köszönés lett, majd rokonszenv.
    - Antoine szétterpeszti a lábát, a törzsét előrelöki. A test megkísérli mind jobban felkínálni magát. A kötelék a húsába mar, ő tovább erőlködik.
    - Bergamottos teát ittunk, Marcel Proustról értekeztünk, és együtt szerettük Vermeert és Poussint.
    - Az ostor lecsap a fiú meztelen törzsére. Előttűnnek az első hegek. Antoine, megbékélve sorsával, egy hangot sem ad ki. Négy fekete kesztyűs kéz az élvezet neuralgikus pontjait keresi a testén.
    - Elpirult, amikor a szépségéről beszéltem neki. Azt mondta, ne higgyek neki.
    - Az előjáték után végre térdre hullik, és mohón nyalja a mesterei bakancsát.
    - A születésnapomra cattleya orchideákat adott nekem. Szerette a selyemsálakat.
    - Ráköpnek. Sörrel locsolják. Kiszolgáltatva a nézőinek, hagyja, hogy csinálják. Egyedül arra képes, hogy ne álljon ellent.
    - Amikor az Operában bemutattam Éduardnak, izzadt a tenyere. Alig tudott két szót kinyögni. Megindítóan törékenynek láttam.
    - Izzadtan, kifulladva, fantáziáinak csúcsán, a földön csúszva élvez el egyetlen rövid, éles kiáltásban.
    Élisabeth hangja fátyolossá vált, még mélyebb lett, szinte rekedtes, csak a lélegzetvétel visztte el a hátán, nincs volt benne semmi súlyosság vagy szín, a hangja mintha a föld alól szólt volna, nyirkosan és feketén.
    - Az élvezet...
    - A kín...
    - Karmok...
    - És karmolások...
    - Kívánt és keresett fájdalom...
    - Megaláztatás...
    - Gyönyör és kín...
    Élsabeth és William mozdulatlanul kutatták az éjszakát. A félhomály megszállta a szalont. A fénytócsák már semmit nem világítottak meg, hacsak nem az üres teret. A szalon tárgyai visszavették magukhoz az emberektől elhagyott birodalmat; a festmények nem voltak már többek, mint néhány kifeszített vászondarab, melyet kisebb vagy nagyobb vastagságban színezékkel kevert olaj borított; a bútorok, melyeket éppúgy megdolgozott, felfényezett és megviaszkolt az idő, mint az őket készítő mesteremberek, elfelejtették, hogy fákként valaha a napfény, az eső vagy a szél súlya alatt hajladoztak; a vázák porcelánja megtagadta névtelen vagy neves készítőjét, aki a gravitáció törvényének ellenállva rafinált hajlataival és ravasz íveivel barokkos formákba kényszerítette az agyagot; a könyvek, melyek aligha akartak már tetszeni, kedvesen szemet hunytak a szerzőik szorongásai, kitörő öröme és elkeseredése fölött; az egykor oázistól táborig hurcolt szőnyegek nem értékelték sem a féltő gondoskodást, sem a padló stabilitását; a kandeláberek bronza mit sem törődött azzal, milyen formába öntötték, hogy dísztárgy vagy kézigránát vált-e belőlük, anyaguk megőrizte ugyanazt a hidegséget, és ugyanazokat a bántó éleket. A csend, a csend is valahogyan más lett. Szinte anyagi, tapintható, ásványi sűrűségre tett szert, amióta egyedül a gondolataiba meredő Élisabeth és William lélegzése árulkodott élő jelenlétről a szobában. A dolgok megfagyott univerzumában úgy rezgett ez az állati lehellet, mint egy kettős panasz, mely egyazon ritmusra húzta össze magát és engedett ki mindkettejüknél. A két, egymás melletti arc felvette az egyik vonásait, a másik lélegzését, mint egy kétfejű szörnyeteg ábrázata, melynek mind a két arca ugyanabba a látomásba mélyed. Hirtelen, mint ahogy egy kristályt tör el az ember, William megtörte a csendet, hangja nem tűrt ellentmondást, mély volt és disszonáns.
    - Akarom őt.
    - Éduard is akarja.
    - Akarom őt, - ismételte William, egy még sötétebb hangszínen, ami úgy fütyült el Élisabeth füle mellett, mint egy golyó, vagy egy hadüzenet.
    - Meg fogja kapni.
    - Akarom Antoine-t, a lábaim előtt, térden, szolgálatkészen és engedelmesen.
    - Meglesz. Ígérem magának.

AZ UTCÁMBAN GYAKRAN...
– souvent quand je marche... –

    Az utcámban gyakran találkozom egy ronda öreg nővel, akinek rengeteg nagy zsírgolyócska függ a szemhéján. Gyakran beszélget férfiakkal, például egy ráncos, festett vörös hajú algériaival. A nő arca nagyon szerencsétlen, és mocskos.

    Viszont ma én vagyok az, akit magához int. Nem szeretnék vele beszélni, mert undorodom tőle. Mindenesetre odamegyek hozzá, mire ő azt mondja nekem a brüsszeli akcentusával: "Nem hozná el nekem ezt a zsák szenet a lakásomig?"

    Zavarban vagyok. Jobb szeretnék tovább indulni, mintha semmi közöm nem lenne ehhez a lényhez, akit nem szívesen ismerek el testvéremnek az emberi fajban.

    De végül felülemelkedem az undoromon, és vigyázva, hogy ne piszkoljam össze magam túlságosan, megfogom a zsákot, és követem a nőt a sötét lépcsőházba. Az asszony csak nehezen tud követni, az öregsége, a megfáradt szíve, és a túlságosan elrozsdált lábai miatt.

    "Itt vagyunk", mondja végül. Megállok, az asszony zihálva keresi a kulcsait, kinyitja az ajtót, én belépek, és megkérdezem, hova kell letennem a szenet. Ekkor a nő erőszakoskodni kezd, hogy maradjak még mellette egy kicsit. Nincs túl sok kedvem, szívesebben lennék most valaki olyan mellett, aki szép, kedves és fiatal. De az asszony elroncsolt agya azt diktálja, hogy tovább erősködjön, így erősködik. Nem merem megbántani, de az is lehet az a kevés lép működésbe bennem, ami a katolikus nevelésemből maradt. Úgy érzem, kötelességem maradni, helyet foglalni parancs szerint, és elfogadni egy csésze kávét.

    Mi mást hallhatnék ettől a vénasszonytól, ha nem az unásig ismert sirámokat, az öregemberek időtlen panaszait, a betegségek, szerencsétlenségek és halottak végeérhetetlen történetét?

    Sajnos pontosan ezt kellett elszenvednem egy teljes órán keresztül, ami után felálltam, és udvariasan elköszöntem tőle. Ekkor az asszony eszelős vihogásba kezdett. El innen, de merre? A foglya voltam. Ezen a napon kezdődött el a kálváriám. Teljesen meztelenül lehetetlen lett volna elszöknöm. A merényletei általában kimerültek a fellációban. Azt hiszem a világ minden vize sem lenne elég, hogy lemossa rólam azt a végtelen undort, ami akkor elárasztott.

    Az egyik nap a padlóra kötözött, széttárt kezekkel és lábakkal. Az intim testrészeimet vaníliakrémmel öntötte le, majd iszonyú hangok közepette nekiállt, hogy lelefetyelje rólam.

    Több héten keresztül bánt így velem. Aminek az eredménye az lett, hogy hím létemre nőstény lett belőlem. Jelenleg felszolgálónő vagyok egy buzibárban. Egyelőre még mindenkinek tetszem. De meddig? Különös dolog az élet. Csak vezet, vezet minket az orrunknál fogva, mi pedig hagyjuk, mert a végén mindig neki lesz igaza azzal szemben, amit elvártunk volna tőle.




A SZALONBAN TALÁLHATÓ...
– il y a dans ce salon... –

    A szalonban található néhány vacuum-cleaner-el alaposan portalanított, nagyon "design" kanapé, egy bizonyos fajta relax fotel, mely egy krómozott vasszerkezetből és néhány műbőrrel borított habszivacs párnából áll, egy televízió, egy automatikus, zenélő rádió-ébresztő-óra, és egy "kaucsuk"-nak nevezett növény, melynek a leveleit minden reggel meg kell tisztítani.

    Ahogy belépek ebbe a szalonba, ahol csinos, ifjú emberek ülnek "nagyon fiatalosan" felöltözve, Luxemburgban gyártott amerikai cigarettákat szívnak, és a skót Felföldön igazi tölgyfahordóban negyven évig érlelt real scotch-ot isznak, egy ad hoc reflex azonnal erőt vesz rajtam.

    Lenyomom két ujjamat a torkomon. Azonnal megindul a hányás. Ráfröccsen a moketthuzatra, a tévére, a lemezjátszóra, felfogom a kezembe hogy bemocskoljam vele a tapétát, a hányás kövér cseppekben lóg a kaucsuklevelek végén, szétkenem a fiatal embereken, aztán hemperegni kezdek benne.

    A büntetés nem sokáig várat magára. Hajtűket szúrnak át a nyakamon, és az ablakon keresztül az utcára dobnak, a betonon ripityára törnek a csontjaim.

    Végül egy pap szed össze, a templomába visz, szentelt vízzel mosdat meg, a főoltárra helyez, és erőszakot tesz a testemen.

    A szentségtartó szekrényke ajtaja kipattan.

    Az ostyatartó fedele lehullik.

    Vér kezd el forrni, végigömlik a fehér oltárkendőkön. Fürdöm a vérben.

    Ekkor a pap a karjai közé vesz, leránt az oltárról, végiggurulok a padló kövein; végső kimerülésben fekszem arccal a földnek, keresztbe tett kezekkel.

    És a pap megragadja a nagy körmeneti keresztet, és felnyomja a végbelembe a nyelét, ami áthalad a vastagbelemen, átszakítja a rekeszizmot, végigszalad a gégecsövön, és kibukkan a szájon keresztül.

    Azt hiszem, ezúttal tényleg nincs tovább.

(Daedalus Tamás fordításai. Kép: H.R.Giger.)

(Fotó: Daedalus Tamás.)

François Emmanuel
A MEGHÍVÁS

Ön a leveleit finom, megsárgult, szinte napbarnította papírra írta nekem, melyet szinte babonás örömmel húztam végig az ujjaim között, mint amikor gyermekként néha felhajtottam a zongora tetejét, finoman végigsimítva a nemezkalapácsokon, egyetlen hang nélkül, hogy előre kiélvezzem, ami még nem hallható, csak megbújik az eljövendőben, észrevehetetlenül rajzolódva ki az időbe, ahol az ismeretlen soha nem ismeretlen egészen, a hallhatatlan pedig a már az egyszer hallott redőiben pihen, amikor elkezdtem végül a levelei olvasását, a tónusát vagy a zenéjét azonnal elkaptam, de még egyetlen sort sem értettem meg belőle, meg kellett várnom az utolsó szavakat, hogy az újraolvasáskor végül értelmet nyerjen ez a mondatokba foglalt örvénylés, ami önt jellemzi, semmi kétség, ez az ön hangja, az ön hangja, melyet annyira szeretek, ez a lélek mely ma is ugyanolyan változatlan módon szól hozzám, elhelyezkedik bennem, a lélegzet gyökerénél, ezen a helyen, melyet napfonatnak is hívunk, ahol az ember a szerelmeit őrzi, bevallhatom-e önnek, hogy sokszor megtörtént, hogy akár órákra is elhalasztottam a levele elolvasását, folyton érezve magamban ezt a titokzatos súlyt, ami az itteni életemet, ténykedéseimet, kóborlásaimat egyfajta nehézkedéssel ruházta fel, ön írt nekem, a levél pedig a belső zsebemben pihent, megváltaszthattam, megválogathattam a felnyitás pillanatát, az olvasáshoz pedig kiötlöttem a legmegfelelőbb díszletet, egy kedvenc kávézót, villamost, vagy várótermet, egy levél olyannyira könnyű, olyan kevés testiség van benne, hogy az ember valósággal eljátszadozik a részletekkel, a violaszínű tintával (a cigányok, szokta ön mesélni nekem, úgy altatják el a gyermekeiket, hogy ezt a színt csúsztatják a párnájuk alá), a mintával, a papír filigrán vékonyságával, a lapok behajtásának illatával, a boríték zörgésével, amikor ott tartottam önt, még mindig felbontatlanul, a belső zsebembe rejtve, a kezemmel időről időre megbizonyosodva az ön jelenlétéről, titokban élvezve, hogy ilyen közel és távol tudhatom magamtól, a eljövendő olvasás köztes terében, különös módon soha nem írta le a nevemet, mint megszólítást, azonnal kezdett hozzá, mintha csak egy félbemaradt beszélgetés, egy zaklatott, eklektikus monológ fonalát venné fel, mert ugrások, ellipszisek, hirtelen kitérők szakították meg a mondatait, hiszen az ön logikája női logika, ahogyan szokta mondani, a logikát a férfiak találták ki, de mi értelme azt kimondani, amit mindenki tud, mi nők azt mondjuk ki, ami az eszünkbe jut, úgy emlékszem, hogy az első levelei talán hosszabbak voltak, leíróbbak, úgy tűnik nekem, még a meghívás sem volt bennük egészen jelen, akár azt is hihettem volna, hogy a kapcsolatunk már örökre csak ebben az episztolai formában folyik majd tovább, a saját, önmagával elégedett idejében, ön a hazájáról beszélt nekem, az afrikából érkező szelekről, a vöröses földről, az olívaföldek között húzódó kőkerítésekről az acélkék ég alatt, a selyemgubókként elszórt nyájakról a dombokon, és ebben jól felismerhető volt az ön palettája, mely úgy szerette az okker-, szalma-, szépia- és mályvaszíneket, ezek a képek, melyek itt nálam az üvegek piszkosszürke felületére íródtak olvasás közben, egy másik, törékeny, napsütötte helyet rajzolva körém, ennek a különös országnak a mélyén, ahol lakom, és amelyen, mint ön is tudja, novembertől áprilisig nyújtózik el a tél, a július pedig fehér forrósággal nehezedik rá, csak a június vagy a szeptember lusta estéit hagyva meg nekünk, hogy önhöz hasonlóan átérezzük a világ harmóniáját, de meg kell mondjam önnek, hogy a téli alkonyokat néha az ön országának fényei festik bíborszínűre nálunk, amikor februárban megenyhül a szél, a levegő pedig a nyár ígéretétől terhes, bejelentve az első vándormadarak visszatértét, és a hírekét, gondolná az ember, a hírek érkezését az ön déli országából, nem, a meghívás még nem volt jelen az ön első leveleiben, csak felvázolta az önt körülvevő táj elemeit, de semmi többet, létezésének délies díszletét, itt élek, a domboknak ebben a szőnyegében, ahol a pásztor a nyáját hívja, hosszú kiáltásai pedig a régi vonatok füttyének bánatát idézik, néha elmesélt nekem egy történetet, egy apró kis anekdotát, a nap felfedezését, egy véletlen látogatást (Guglielmóét például, a templomban lakó háborodott, nagy misztikusét, aki időnként egy dinnyét, egy tököt helyezett az ön kőlépcsőjére), vagy pedig, mintha gombostűvel tűzné a sorai közé, egy haikut kottázott le nekem, egy idézetet valamelyik olvasmányából, egy égi jelet, vagy egy költői pillanatot, én pedig nem olvastam ki belőle többet, mint egy meghívást arra, hogy egy kicsit áldozzak az ön magányának oltárán, de elég gyakran előfordult az is, hogy azt a néhány napot idézte fel, amit együtt töltöttünk, vég nélkül olvasta újra és újra a kettőnk rövidke történetét, így a néhány közös emlék, amely nekünk jutott, újra és újra elmondásra került, és e végtelen nagyításban igaznak, világosnak tűnik, mintha megpróbálná meghosszabbítani ezt az időt, kijátszani az idő valóságos folyását, hogy helyette a mi igazi, saját időnk emelkedjen fölé, mely mindig távolabb van tőlünk, de az ön írása megszilárdítja, megritkítja, vékony nyommá alakítja e nyilalló múltidézések során, az emlékezet egyedülálló és türelmes munkája ez, mely minden újraírással és újraolvasással tovább alakítja az élő múltat valami mitikussá, talán hogy talapzatot nyújtson egy másik történetnek, mely szintén a miénk lesz, ahogy a múlt felidézi a jövőt, ma már úgy tűnik nekem, mégpedig a legkisebb kétség gyanúja nélkül, hogy a meghívást ezek tartalmazták, ezek a rendszeres visszatérések arra a néhány napra, amit együtt töltöttünk, jóllehet egy hét is alig volt, de már a második éjszakától szeretők lettünk, vég és kilátások nélküli szerelem volt ez, és különös módon minden szomorúságtól mentes, egy forró délután szerelme az ön kékkel tapétázott szobájában, olyan szerelem, melynek során nem számoltunk az idő folyásával a hosszú séták és az alvás rövid kihagyásai között, egy kikötő volt ez, védelmező hajlék a testnek, nyitott könyv voltunk a másik számára, elmeséltük egymásnak az egész életünket, a sebeinket, az illékony örömeinket, a hangok pedig egymásra találtak, a szavak összefonódtak a beszéd valami hallatlan könnyedségében, ön lenyűgöző jártassággal használta a nyelvemet, néha el-elvétve a szavak értelmét, apró, finom pontatlanság, mely a beszédünk különbözőségéből adódik, azt hiszem a nyelveink közös gyökere is tovább hizlalta a lehetséges jelentések erdejét, és itt most nehezemre esne a hamis barátok nyelvi tüneményéről beszélni, különös kifejezés, a hangzásuk és nem az értelmük alapján értettük meg a szavakat, azoknak a nagylelkűségével, akiknek nincs mit rejtegetnie vagy elhallgatnia, csak figyelnek és egymásra néznek, néztem az ön arcát, kecsességét, vékony, finom kezeit, ahogyan jelen volt a tárgyaknak és rítusoknak e világában, melyekkel a házát berendezte, szerettem észrevétlenül megfigyelni ahogyan jön és megy, dúdolgat, kenyeret vág, gyertyát gyújt, vagy az asztalt teríti, szerettem ezt a burkot, amit az intimitás szálaiból szőtt magunk köré, a nappalit és a hálószobát egy vastag, nehéz gyapjúfüggöny választotta el, szavakkal pedig csak épp hogy érinteni tudom azt a másik intimitást, ami kirajzolódott ebben a félhomályban, ott ahol a szépség sikolyát adta ön nekem, ott ahol szerte szakadtak, felrepedtek a testek, hogy belőlük előtűnjön az, ami hitem szerint a lelkünk összeolvadt, egymásbafonódott egysége volt, a szerelem után úgy beszélgettünk, mint életünk alkonyán, ön elmesélte nekem az álmait, én pedig önnel együtt megkíséreltem belőlük kiolvasni a jövőt, meglátni a sors vonalait, ahogyan egymásba olvadnak vagy ketté válnak, eltűnődni az idő múlásán, lehetetlen feladat, a leveleiben szintén megosztotta velem egy-egy álmát, én pedig ott voltam bennük, együtt indultunk egy szigetet felfedezni, (lehet-e ennél tisztább metaforája a szerelemnek) a meghívás egyértelmű volt ezekben az álmokban, melyeket minden bizonnyal ébren rekonstuált és választott ki a levelek számára némi asszonyi ravaszsággal, vagy tudománnyal, nem tudom, és cserébe ezekért az álomleírásokért, a magam részéről hagynom kellett, hogy ezek az álmok átmossanak, egy nap engem idézett, az embert felfalják a másik álmai, az abszolút vágy tájképei, már elfelejtettem a mondatot, elfelejtettem az álmaimat, elfelejtettem megosztani őket önnel, késve válaszoltam, a levelezésünk hangszíne megváltozott, ön akkor fotókat és képeslapokat kezdett küldözgetni nekem, melyeknek a hátulján  egyre rövidebbé, szűkszavúbbá váltak az üzenetek, magára gondoltam, erre a dalra, megint magával álmodtam, a városunkról álmodtam, miért?, a mondatoknak ez a befejezetlensége arra ösztönzött, hogy tovább faggassam, a tartalom hiánya kívácsiságot ébresztett, az ön kérdését egy kissé az enyémmé is tette, a képeslapokon szereplő fotók nem voltak ártatlanok, négy nevető nő, ahogy a szőke fényben fűzfaszitájukon rostálják a búzát, nálunk minden munkásnő szomorú, ön különös figyelmet szentel, ebben biztos vagyok, e vidéki jelenetek kiválasztásának, aztán a meztelen dombhátak bársonya, ahogy a súlyos napfény rájuk telepszik, még később pedig egy sivatagi látkép, dél, mindig dél, lassan megéreztem, ahogy ez a levelekben megélt viszonyunk új irányba fordul, néha azt gondoltam, egyik levélről a másikra távolodunk egymástól, hogy teret engedjünk egy könnyű, súlytalan hiánynak, egy megszépült emléknek, de valami azt is megértette velem, hogy az írás kiszáradása mögött egy másik mozgás rejtőzik, egy másik felismerés, mely ugyanabból a csendből táplálkozott, mely elfogott minket, amint beléptünk szerelmi együttléteink megszentelt szobájába, és hogy a szavakat érintések követik majd, az érintéseket pedig ölelés, képek kavalkádja, az érzés, hogy a lábunk egy ismeretlen föld talaját tapodja, és a kimondható szavak üressége, hacsak nem azon ritka, lélegzethez kötött szavaké, melyek a lehető legegyszerűbben vallanak szerelmet, a meghívás hiányozni látszott ezekről a képeslapokról és mégis ott volt a sorok között, jobban mint valaha, ön az ujját az ajkaimra tette, megfogta a kezem és elhúzta a kék szoba függönyét, sok időbe tellett, amíg az utolsó levél megérkezett, valahogy tudtam, hogy nem is lesz több, két napot vártam, mielőtt kinyitottam volna, eljátszva a gondolattal, hogy olyan lesz, mint az eddigiek, vagy éppen attól rettegve, hogy mindent megír majd benne, mindent befejez és mindennek vége szakad, egy fehér lap volt csupán, négyrét összehajtva, ön pedig mindössze néhány szót írt rá, ez egy hosszú várakozás vége, jöjjön, itt várok magára.

     Elnézést kérek minden olvasómtól, de azt hiszem ma ittam egy keveset.
    Mesélik, hogy a sárkányok, miután ezer és egy királyság kincseit összerabolták, egy ember nem járta helyen barlangot választanak maguknak. Minden kincsüket, az összes aranyat, drágakövet, finom kézzel kimunkált fegyvereket, apró dohányszelencéket és lakkozott ékszerdobozkákat egy hatalmas halomba hordják. Így néz ki, amikor egy sárkány megágyaz magának. Mert a sárkányok szerint a legjobb fekvés kincseken, az aranyon, ezüstön esik.
    Amikor pedig visszatérek egy-egy könyvbeszerző körútról, a legszívesebben én is ágyat raknék magamnak az új szerzemények lapjaiból. Hiszen mi lehet kényelmesebb annál, mint ha ez ember kéjjel elnyújtózik Huysmans, De Musset, Blanchot, Chonderlos de Laclos és mások gondolatai, szavai, mondatai között?
    Ha hajnalban négyen hagytuk el a kastélyt. Három nő, és én: mert a nők mindig hármasával jönnek, főleg az olyan férfiak felé, akik szemtől szemben mit sem tudnának kezdeni egyetlen nővel. Brüsszelbe indultunk. És azt hiszem, oda is érkeztünk meg, bár ez nem egészen biztos. Egy város volt, ez kétségtelen. Apró, félig németalföldi, félig francia házacskákkal, a világ legkedvesebb embereivel benépesítve, és némi napfénnyel, némi esővel, ahogy éppen kijött a lépés.
    Igen, Brüsszelben voltunk, ez bizonyos.
    Az ember soha nem tudja leírni, hogyan lesz szerelmes egy férfiba, egy nőbe, egy helybe, egy városba, egy könyvbe, egy macskába. Ám a dolog ettől függetlenül tagadhatatlanul megtörténik. A legtöbb, amit tehetünk, hogy pontosan meghatározzuk az időpontot, mint a halál beálltát. Mert ilyenkor valóban meghal valami az emberben. Talán egy születése óta dédelgetett hiány, ami végre betöltetik. Vagy az, aki azelőtt voltunk, mielőtt a találkozás megesett volna.
    Szóval megérkezésünk után rögtön odamentünk. Cafe a la Mort Subite. Kávézó a Hirtelen Halálhoz. Végre leírtam a nevét. De nem akarok vesződni a leírással. A lényeg az, hogy ahogy ott ültünk, egyszercsak megláttam a kávézó sarkában egy macskát. A legszebb macska volt, akit valaha láttam. Hatalmas, kövér, szürke-fehér bundáján szinte minden egyes szőrszál csillogott a nyugalomtól és a jóltápláltságtól. Mélyzöld, gyengéd szemei voltak, olyan gyengédek, amilyen csak egy állatnak lehet. És az a pillanat. A kávézóban, ami az egyik utolsó hagyományos, valóban belga kávézó ennek a lehetetlen országnak a fővárosában, ahol az egyik falat az időtől megfeketedett tükrök borítják, és magas vasoszlopok tartják a mennyezetet, ezzel a hihetetlen macskával egyetemben: akkor és ott tudtam, hogy valami eldöntetett bennem: vissza kell térnem ide, bele kell ivódnöm ebbe a városba, elhelyezkedni benne, mint egy kedves könyvekből rakott ágyba. Legalább egy évig itt kell élnem, Brüsszelben.

(A kép szerzője ismeretlen. Szöveg: Daedalus Tamás)