Kedves Olvasóim, nagy hírt kell bejelentenem. Valamivel több, mint három éves működés után meguntam a Halál Kelepcében kinézetét, nevét, de még a webcímét is. Kicsit már ódivatúvá is vált közben, annyi új lehetőség van, címkék, kommentek, hasonlók. Ezért döntöttem úgy, hogy átköltözöm egy új címre és egy új blogra, valamint hogy igyekszem megígérni magamnak: valami naplószerű rendszerességgel fogok az új helyre írni, amellett persze, hogy az eddig szokásos cikk-linkelések és hasonlók sem fognak elmaradni. Remélem tetszik majd nektek is az új design, és bátran fogtok kommentelni is. Mit is mondhatnék még. Irány BALBEC BEACH, vitorlát fel!
(Az új blog címe http://balbecbeach.freeblog.hu, ahová a képre klikkelve tudtok eljutni.)
Ja, és még az eheti – holnap után már múlt heti – Mancsban meg egy kicsit lehúztam a Jelest. Az első kis kritika a nyolc közül. Pedig úúúgy nem szerettem volna, örültem ennek a kis könyvnek, tényleg, ízlelgettem, szagolgattam, de aztán a végére mégsem. Kár. Mondjuk az tény, hogy blogformában jobb lett volna az egész, vagy kicsit kevesebb, vagy képekkel és dokumentumokkal, mittudomén. Könyvtárgyat csinálni belőle, nem ilyet. Meg aztán sajnos a feljegyzések is túlontúl szűkösen vannak egymás fölé rakva. Zsúfolt. Nem baj, azért fáradt délutánokon jó olvasgatni, mégis, mégis, mégis.
"Szabó Marcell és Urfi kíváncsian figyelnek, Dunajcsik mosolyogva legyezgeti magát, Bajtai mereven bámul, a közönségen pedig szórványos röhögés fut végig." – avagy a pécsi Puskin utca-turné napos oldala
Ezt is megértük: megvolt Pécs is, és róla egy remek, hangulatérzékeny beszámoló a prae.hu-n, amelyből kiderül, milyen is volt ez a röpke mellékszereplés Magyarország ékkövében, kedvenc vidéki városomban, mely nem utolsósorban Kesztyűs Heléna legendás lakhelye is, ottartózkodásunk (ezt tényleg így kell írni?) idején pedig a magyar színházi élet központja. Éveken keresztül itt töltöttem minden nemzeti ünnepet, s most jóleső érzés volt a többieket úgy kalauzolni a városban, mintha egy kicsit az enyém is lenne. Ki tudja, talán a mediterrán klíma teszi, talán a különlegesen szép építészeti környezet, vagy mindezek összhatása, mely egy napos délutánban kulminál a Dómtér árnyas fái alatt, közel a szökőkútban fürdőző helyiekhez, cigarettával a kézben és egész mondattal a fejben? Vagy az, hogy ebben a városban (hommage à Pollágh) van olyan, hogy Kórház tér, és a tér szélén egy igazi török minaret áll (a képen), olyan természetességgel, hogy az ember azt gondolja rögtön: a pszichiátrián a betegek bizonyára Nyugat-keleti díványra fekszenek analíziskor? Az egyetlen város, ahol – Magyarországon belül és Budapesten kívül – élni tudnék, azt hiszem. De inkább nem mondok semmi továbbit, és átadom a szót a cikk írójának. Hogy milyen kalandok, veszélyek és hisztériák közepette vészeltük át aztán az éjszakát, s hogyan jutottunk végre vissza a pécsi melegből a hűvös Budapestre, azt borítsa jótékony homály, és a felejtés ködfátyola. Jobb is mindenkinek, ha csak a szépre emlékezünk.
A hét termése egy villámgyorsan elkészült filmkritika a prae.hu-n Olivier Dahan új Piaf-filmjéről. Elmentünk a sajtóvetítésre, megnéztük, délután megírtam, este elküldtem. Röviden arról van szó, hogy Marillon Cotillard (jobbra) mint Edith Piaf (balra) nagyon-nagyon jó és meggyőző és hiteles, maga a film pedig rossz, nem meggyőző és nem is annyira hiteles. Legalábbis annyira nem jó nézni, mint amennyire jó Piafot hallgatni. Viszont ennek kapcsán találtam egy vicces francia honlapot, ahová egybegyűjtötték az utóbbi évek életrajzi filmjeit balra az eredeti - jobbra a színészmásolat rendszerben, és ez jó. Nálam Helen Mirren mint II. Erzsébet a legnyerőbb, meg a kritikában is említett Philip Seymour Hoffmann mint Truman Capote, Nicole Kidman mint Virginia Woolf, Fanny Ardant mint Marica Callas, Jeanne Moureau mint Marguerite Duras, ja, és még valakit kifelejtettem (igaz az ezeknél korábbi film): David Bowie mint Andy Warhol. (És vegyük még hozzá Bowie legcsodásabb filmjelenetét: Bowie mint Pontius Pilátus!)
Ja, és azt el is felejtettem írni, hogy az utóbbi hónapokban a Múzeumban új lakó keseríti-édesíti az életünket: a mellékelt képen látható Mimi cica, akinek neve ellenére semmi köze nincs - legalábbis temperamentumát tekintve - a Bohémélet tüdőbajban elhalálozó primadonnájához. Inkább valami megveszekedett amazoncsemetéhez hasonlít, aki első látásra mindenkit el akar pusztítani. Konkrétan. Elpusztítani. Sok macskával volt már dolgom életemben, de ennek az agresszivitása mindent fölülmúl. Ennek ellenére az almafáról azért még nem tud egyedül lemászni: a kép hiteles szinkronja ugyanis: "Hülyék! Szedjetek le innen!"
MÁR AZT HITTEM, sose lesz a Literán beszámoló a JAK-Piknikről, de hálistennek lett: Martin Iringó kicsit száraz, a tényeken kívül nem sokat közlő írása már olvasható a portálon, amihez részemről lenne egy szerény kiegészítésem – engem azért nem a JAK "fedezett fel", ahogyan írta, hiszen azért a kötet előtt már jócskán hallhatott-olvashatott rólam bárki, akinek volt füle a hallásra és szeme az olvasásra. Nem mintha ne lennék büszke arra, hogy a JAK-füzetek sorozatban jelent meg az első kötetem, ráadásul abban az eresztésben – k. kabai lóránt értő szerkesztőkeze alatt –, ahol pl. Nemes Z. Márió, Turányi Tamás, vagy Sopotnik Zoltán kötetei. De nem hiszem, hogy a JAK-nak egyáltalán feladata volna "felfedezni" bárkit is, a lényeg, hogy jó köteteket adjanak ki, és ez nem is kevés. Persze, ha a cikk szerzőjének én felfedezés voltam, annak csak örülni tudok. És legalább készült rólam egy-két jó fotó (ami ritkaság), az est táncosáról, Réti Annáról meg néhány elképesztően gyönyörű – már csak ezekért a tánc-képekért is érdemes rákattintani a cikkre. Az ide felrakott fotón éppen a következő beszélgetés zajlik köztem és Nádasdy tanárúr között: "- Hm, hm. És ez az első kötete? – Hát hányadik legyen 23 évesen?!"
Egyébiránt igyekszem kiheverni az előző hetek-hónapok hisztifutamát, rendberaktam a ruháimat, a könyveimet és a képeimet is. Az utóbbira azért is volt szükség, mert Zsoltomtól kaptam egy újabb gyönyörű festményt (juhé!), amiből itt csak egy részletet vágok be, a fekete-fehér változat teljes egészében látható a Repülési kézikönyv 27. oldalán. A festmény elhelyezéséhez persze legalább két falat teljesen át kellett rendezni, de hálistennek most már egy képzőművész szeme is segített az elhelyezésben. És felkerült a falra egy régi kedves barátom ajándéka is, egy gyönyörű antikvár metszet a fiatal Don Carlosról – Alonso Sánchez Coello mellékelt festményének másolata –, amiről rögtön a Tonio Kröger egy jelenete jutott eszembe, amikor Tonio éppen Hans Hansent próbálja meggyőzni Schiller darabjáról:
- El kell olvasnod, Hans, tudniillik Schiller Don Carlos-áról van szó... Ha akarod, kölcsönadom.
- Nem, nem - mondta Hans Hansen -, hadd csak, Tonio, nem való az énnekem. Én már csak, tudod, megmaradok a lószakkönyvemnél. Mondhatom, remek képek vannak benne. Egyszer, ha eljössz hozzám, megmutatom. Csupa pillanatfelvétel, látni a paripákat ügetésben, vágtában meg ugratás közben, mindenféle helyzetben, úgy, ahogy a valóságban nem lehet látni, mert túl gyors a mozgás... - Mindenféle helyzetben? - szólt Tonio udvariasan. - Érdekes. Hanem az a Don Carlos, hát az minden képzeletet felülmúl. Vannak benne helyek, meglátod, olyan gyönyörűek, hogy az emberbe belenyilallik, csak úgy csattan.
- Csattan? - kérdezte Hans Hansen. - Hogyhogy?
- Ott van például az a rész, ahol a király sír, mert a márki elárulta... de a márki csak a herceg kedvéért árulta el őt, akiért feláldozta magát. És most a belső szobából az előszobába kijut a hír, hogy a király sírt. "Sírt? A király sírt?" Valamennyi udvaronc szörnyen megdöbben, és az emberen végigfut a hideg, mert a király rettentően rideg és szigorú valaki. De úgy meg lehet érteni, hogy mégis sírt, és én voltaképpen jobban sajnálom őt, mint a herceget és a márkit együttvéve. Mindig olyan nagyon egyedül van és szeretet nélkül, és most azt hitte, hogy talált egy embert, és ez az ember elárulja...
Hans Hansen oldalvást nézte Tonio arcát, és ebben az arcban kellett hogy legyen valami, ami őt a tárgy számára megnyerte, mert hirtelen megint karon fogta Toniót, és ezt kérdezte:
- És mondd, Tonio, hogyan árulja el?
A könyvek elrendezése – ne feledjük Borges mondását, miszerint "a könyvtárrendezés az irodalomkritika egy formája" – már kicsit nehezebb feladatnak bizonyult, helyet kellett találni a Hajnóczy-összesnek meg az új Balassáknak is, de végül csak sikerült...
Ja, és még az eheti – holnap után már múlt heti – Mancsban meg egy kicsit lehúztam a Jelest. Az első 
"Szabó Marcell és Urfi kíváncsian figyelnek, Dunajcsik mosolyogva legyezgeti magát, Bajtai mereven bámul, a közönségen pedig szórványos röhögés fut végig." – avagy a pécsi Puskin utca-turné napos oldala
Most éppen Piaf
MÁR AZT HITTEM, sose lesz a Literán beszámoló a JAK-Piknikről, de hálistennek lett: Martin Iringó kicsit száraz, a tényeken kívül nem sokat közlő írása 
Egyébiránt igyekszem kiheverni az előző hetek-hónapok hisztifutamát, rendberaktam a ruháimat, a könyveimet és a képeimet is. Az utóbbira azért is volt szükség, mert Zsoltomtól kaptam egy újabb gyönyörű festményt (juhé!), amiből itt csak egy részletet vágok be, a fekete-fehér változat teljes egészében látható a Repülési kézikönyv 27. oldalán. A festmény elhelyezéséhez persze legalább két falat teljesen át kellett rendezni, de hálistennek most már egy képzőművész szeme is segített az elhelyezésben. És felkerült a falra egy régi kedves barátom ajándéka is, egy gyönyörű antikvár metszet a fiatal Don Carlosról – Alonso Sánchez Coello mellékelt festményének másolata –, amiről rögtön a 
